A JÖVŐ KÖRVONALAI

 Botzheim Bálint

 

Mire képes az építészet? Mi az, ami technológiailag megvalósítható és mi, ami még szellemi értelemben elviselhető? Elviselhető- e, ha a város történeti negyedébe építünk egy funkcionálisan működő, ámde „alien” külsejű épületet? Szellemi értelemben mennyire lesz elviselhető, ha majd emberi munka nélkül, robotok építenek meg egy házat?

Ez utóbbi kérdések ma égetően aktuálisak, de valójában nem újak. Egy évszázaddal ezelőtt hasonló kérdések fogalmazódtak meg az építészekben. Nem kevesebb felháborodás övezte a modern épületek megjelenését a történeti városszövetekben, mint ma a parametrikus tervezéssel készült épületekét. Annak idején, amikor a téglafalat felváltotta a vasbeton vázszerkezet és az ornamentika eltűnt a homlokzatokról, sokan elveszítették munkájukat. A robotika, illetve a 3D nyomtatás építészeti alkalmazása hasonlóképpen sok ember munkáját fogja elvenni. Már létezik az a technológia, amely autonóm robotok segítségével képes lenne épületek létrehozására. Az emberi munkaerő leépítését az építőiparban még nem vállalja fel a társadalom. Egyelőre még a tőkeerős vállalatok sem mernek előhozakodni az emberi beavatkozás nélküli, önmagától felépülő házzal.

A paradigmaváltás okai is hasonlók: technológiai újítások és az építőművészet egymásra hatásából születő új formanyelv, illetve a „sokat építünk olcsón”, a szociális indíttatás, amellyel a társadalom felé el lehet fogadtatni.

Észre sem vesszük, és hamarosan nemsokára az ezredfordulón rettegett – és elmaradt – digitális katasztrófa, az Y2K utáni második évtizedet is magunk mögött hagyjuk. A komputerizáció forradalma, amely a nyolcvanas évek elejétől tart, paradigmaváltást ígért az építészet számára az animáció, a design, a matematika és a mesterséges intelligencia új összefonódásával. A vezető egyetemek és építészirodák óriási energiákat vetettek bele, hogy ettől a majd’ negyven évvel ezelőtti ígérettől hajtva bolondulásig generálják az új formákat a 21. század építészeti karakterének meghatározásáért. A nemeuklideszi geometria alkalmazásaiból kinövő új geometria (és új ornamentika) a nevezetes matematikai formák, NURBS felületek, topológiai műveletek, algoritmikus modellezés, generatív matematikai modellek, nemlineáris animáció, szimulációk, részecskerendszerek, optimalizáló algoritmusok segítségével nyitnak új lehetőségeket az építészek számára.

De történt-e valódi váltás? A szoftvert túl lassan követi a hardver. Hiába tudunk a számítógép segítségével kétszer görbült felületeket tervezni, és hiába látjuk, hogy a távol-keleti épületcsodák minden elképzelhető (és eddig elképzelhetetlen) építészeti formát megvalósítanak. De milyen áron?

„Olyan furcsa. Tudod? A rengés óta.
De mindent újjáépítettek nem?
Persze, de olyan gyorsan csinálták, főleg nanotechhel,
tudod, ami egyszerűen kinő.
Eddie még az előtt ért oda, hogy leülepedett a por. Mesélte,
hogy éjszaka látni lehetett,
ahogy nőnek a tornyok. Azt mondta olyan volt, mintha
egy olvadó gyertyát néznél, de
visszajátszva. Marha ijesztő. Teljesen hangtalan. Olyan
kicsi gépek, hogy láthatatlanok.
Be tudnak jutni a testedbe, tudtad?”
(William Gibson: Idoru)

 

Az építés maga még mindig nehézkes, hosszadalmas folyamat, és rengeteg erőforrást éget el. Hiányzik az a technológiai váltás, amit egy évszázaddal ezelőtt a vasbeton alkalmazása jelentett.

William Gibson híres regényének¹ hősei a jövőbeli Tokió utcáit róják, egy új Tokióét, amely a nagy földrengés után nanotechnológia segítségével épült újjá a porból. Gibson történetei általában hasonló, posztapokaliptikus szcenáriók közegében játszódnak. Vajon mennyire van tőlünk távol az emberiség apokalipszisen túli világa? Ray Kurzweil feltaláló és jövőkutató A szingularitás küszöbén című könyvében² felhívja figyelmünket a közeljövőben várható, a történelmet jelentősen befolyásoló eseményekre. Az újabb technológiai forradalom három fajtájáról beszél: genetikai-biológiai forradalom, nanotechnológiai forradalom és a mesterséges intelligencia forradalma. A fejlődés egyre gyorsuló üteme idővel olyan sűrűsödést fog létrehozni, amelyet ma még elképzelni sem tudunk: egyfajta technológiai szingularitást. Ami ezen a csomóponton túl van, az a mai értelmünkkel nem belátható. Kurzweil 2045-re teszi ezt a dátumot, kritikusai szerint ez túlzás. Valójában nem új gondolat a technológiai fejlődés beláthatatlan mivolta. Stanislaw Ulam egy visszaemlékezésben eleveníti föl Neumann János szavait: „Az egyik beszélgetésünk a folyamatosan gyorsuló technológiai fejlődés körül forgott, ami lehetőséget adna egy szingularitásra a történelemben, amely után az ember története, ahogy jelenleg ismerjük, nem folytatódhatna.”³ I. J. Good már 1965-ben a mesterséges intelligencia fejlődését egy emberfeletti intelligenciában látta kiteljesedni, Vernor Vinge 1993-as esszéje pedig a Technológiai szingularitás címet viseli. A szingularitáshoz vezető technológiákat nemcsak Kurzweil, de számos jövőkutató szerint is a géntechnológia, a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia jelenti. Milyen következményei lesznek az építészetre a három forradalomnak? Vajon elhozza azt a fordulatot, hogy a parametrikus épületek bekerüljenek a mainstream vonalba? Akkor a Tüzép-telepen tégla helyett önmaguktól növekedő, programozható anyagcsomókat lehet majd kapni, és nem lesz szükség kivitelezőre ahhoz, hogy egy ház megépüljön?

Az élő szervezetek, a nanogépek elvárt viselkedéséhez hasonlóan, alulról építkező, önszerveződő rendszerek. Az élőlényekben működő molekuláris gépezetek elsősorban fehérjékből és nukleinsavakból épülnek fel. A fehérjemolekulák képesek kapcsolódni más molekulákhoz. A kapcsolódás spontán megy végbe. A molekulák úgynevezett hőmozgást (Brown-mozgást) végeznek.⁴ Egy másodpercnyi idő alatt kipróbálnak sok százmillió véletlenszerű relatív orientációt, míg megtalálják a helyes kapcsolódás módját. Ezzel a módszerrel szupramolekuláris komplexumok épülnek fel, melyek aztán gépezetekként működnek, képesek feladatokat elvégezni, és képesek az önreprodukcióra. A nanotechnológia számára jó példát jelentenek a természetben előforduló molekuláris gépezetek.

A nanogépek előképei tehát az élőlényekben található molekuláris gépek, így ez az új anyag is egyfajta programozott növekedésű és anyagminőségű, leginkább a növényekre hasonlító, szintetikus élőlény lesz. Nem csak szerkezeti vázat hoz majd létre, hanem az élő sejtek differenciálódásához hasonlóan képes lesz az anyagminőséget megváltoztatva az épület gépészeti és elektromos rendszereinek, tömör vagy átlátszó (üvegszerű) felületeinek létrehozására. Így az épület többé nem additív, elemekből összeépített dolog lesz, hanem a növényekhez hasonlóan nőtt entitás. Ezt így ma kimondani, leírni persze erősen a sci-fi kategóriába tartozik, de a fejlődés eredője jelenleg abba az irányba mutat, hogy ez a „gólem” előbb-utóbb megszületik.

A nano-építőnövény mellett, amely programozható és ráadásul önmagát képes sokszorozni, nem lesz szükség építőipari gépekre és emberi munkaerőre sem. Minimális erőforrással lehet majd szinte bármit építeni, amely társadalmi válsághoz vezethet. Amellett, hogy rengeteg ember marad munka nélkül, a nanotechnológia fejlődése – csakúgy, mint a genetikai beavatkozások és a 3D nyomtatás – súlyos etikai kérdéseket fog fölvetni a jövőben. Gondoljunk a 3D nyomtatással készülő fegyverek kibontakozóban lévő problémájára. Mi történik, ha széles körben elérhetővé válnak a nanoépítőgépek vagy a 3D nyomtatás fejlett verziói? Hogyan fogják korlátozni az új építőanyagok elérhetőségét?

A nanorobotok elszabadulását már 1986-ban megírta Eric Drexler az Engines Of Creation című könyvében. Egy jövőbeli ipari baleset elég lesz ahhoz, hogy a kiszabaduló nanorobotok önmagukat replikálva elképesztő mennyiségben, akár pollenként szállva elárasszanak mindent, és napok alatt tönkretegyék a teljes bioszférát.⁵ Ha egy bűnöző szert tesz nano-építőanyagra, és képes lesz fölépíteni egy piramist a Parlament helyére, ki fogja megakadályozni ebben? Szabályokat persze lehet hozni, de a helyzet alapvetően megváltozik, ha az építés erőforrásigénye alacsony lesz. A fegyvertartáshoz hasonlóan magának az építőanyagnak a hozzáférését is korlátozni kell majd. Építészeket kizárólag az a tucatnyi globális építővállalat fog foglalkoztatni, amelyek tökéletesen le fogja fedni az építési piacot, és az épületeket a használati termékekhez hasonlóan fogja eladni vagy bérbe adni. Az építőipar leginkább az autóiparhoz lesz hasonló.

 

Lehet, valóban eljön a vég, az építészet halála, a disztópia kora, amikor minden építés központosított lesz, nem lesz Tüzép, nem lesznek kivitelezők, építészekre sem lesz szükség. Robotok és nanogépek építenek majd, globális világcégek által ellenőrzötten. Katalógusból – és csak abból – lehet majd házat rendelni. Már rég elfelejtette mindenki, hogy valaha emberek építettek. Aztán egyszer lesz majd valaki, aki ezt az egészet megunja, és rőzsékből összeeszkábál egy kunyhót. Ott újra fog kezdődni egy emberi tevékenység, amelynek a nevét talán már el is felejtették: az építészet.

 

¹ William Gibson. Idoru. Ford. Kosik Dániel. Budapest, 1999.

² Ray Kurzweil, A szingularitás küszöbén, 2005.

³ Ulam, S., Tribute to John von Neumann, Bulletin of the American Mathematical Society, vol 64, nr 3, part 2, May 1958, pp 1–49.

⁴ Vonderviszt Ferenc: Biomolekuláris nanotechnológia, in: Természet Világa 2013/11.

⁵ Eric Drexler: Engines of Creation, 1986 és a nyomán, készült film: Amikor megállt a föld, 2008.