A MISKOLCI ÉPÍTÉSZ MŰHELYRŐL

Sulyok Miklós

 

A Miskolci Építész Műhely építészhallgatók egyetemi – egyesek esetében még korábbi – baráti társaságából ered, amely már a diplomázást megelőző években kereste a közös letelepedés és munka lehetőségeit: talán a kor (nem csak a szovjet tömb országaiban népszerű) kommunisztikus életeszményei, talán az ifjúkori barátságok akkor soha el nem múlónak tűnő ereje hajtotta őket, s végül a borsodi megyeszékhelyen leltek fogadókészségre. „De benne volt még a levegőben a beatnemzedék új kollektivitásmítosza is…” – emlékezik Golda János. Valódi közösség iránti vágyukban minden bizonnyal szerepet játszott a létező szocializmus társadalmának álközösség- teremtő arroganciájával egyszerre jelentkező, az egyént atomizáló, elmagányosító tendenciája is. Miskolc a hetvenes évek végén még mindig a szocialista iparosítás lázában élt, teljes erővel folyt az ország második legnagyobb városának erőltetett átalakítása a szocialista városépítés szellemében. A város és az Északterv tervezővállalat vezetői tárt karokkal fogadják a közös munkát és életet kereső csoportot, munkát kínáltak nekik. Sőt mi több, lehetőséget adtak jövendő közös lakóházuk megtervezésére a megadott házgyári technológia és az állami lakásépítés paraméterei szerint, nagypaneles építési rendszerben.

A műhely tagjai 1977 körül végezték el a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karát, ahol visszaemlékezéseik szerint nem találtak építészeti eszmékre, mesterekre. Ez az évtized a rendszertervezés, az építésiparosítás és a nagypaneles, szovjet házgyárak időszaka Magyarországon. Ekkor kezdi elveszíteni presztízsét az építészszakma, mert a lakosság az építész tervezőt teszi felelőssé a rossz minőségű lakótelepi lakásokért és környezetért.

Mire elvégezték az egyetemet és belelendültek a miskolci életbe, „telibe kapott minket a posztmodern, mint egy cunami” (Golda). De ez már a nyolcvanas évek története Magyarországon. A posztmodern felfogás olyan jelentős mesterekre hatott, mint Bán Ferenc (nyíregyházi szakszervezeti székház, 1983–1985; mátészalkai színház, 1986–1988) és Reimholz Péter (nézsai általános iskola tornaterme, 1988; balassagyarmati oktatási együttes, 1989–1992). A nyolcvanas években lazult az állami ellenőrzés a kulturális terület felett, de még fontosabb jelenség volt a kezdődő – és fokozódó – gazdasági hanyatlás, amely elsősorban az építőiparban és az építészeti tervezésben éreztette a hatását.

Érdemes röviden fölvázolni a Miskolci Építész Műhellyel rokon törekvéseket a hatvanas–nyolcvanas évek magyar építészetében. Ezeket az építészcsoportokat mindenekelőtt a nemzetközi modernizmustól független utak keresése, a történelem iránti érdeklődés, a nem mennyiségi/hosszú távú/ óriástrendek keresése, a helyi értékek felé fordulás jellemzi. A Pécsiterv tervezővállalatnál Csete György vezetésével 1971- ben megalakult a Pécs Csoport, s a következő építészeket foglalta magában: Blazsek Gyöngyvér, Csete György, Deák László, Jankovics Tibor, Kistelegdi István, F. Kovács Attila, Nyári József, Oltai Péter. Csete, akinek az orfűi erdőben álló Forrásházát (1971) 2002-ben műemlékké nyilvánították, és azt a nemzetközi építészeti szakirodalom a magyar organikus építészet egyik alapművének tekinti, az anyanyelvű építészet megteremtésének eszméjét vallotta. Működésük rövid hat éve alatt a posztmodern magyar előfutáraiként a helyi történelmi, népi építészeti formák, a biomorf alakzatok építészeti alkalmazásának úttörőivé váltak. Nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy egy nagy tervezővállalat befogadta volna őket: a Pécsitervnél 1976-ban, az ún. Tulipán-vita – amelynek során Major Máté, az állampárt teljhatalmú építészeti ideológusa vezetésével többen bírálták a paksi Atomerőmű lakótelepre tervezett nagypaneles lakóházait – nyomán feloszlatták az Ifjúsági Irodát.

Az Egri Építész Kör 1985-ben alakult meg Thoma Emőke szervezésében, s a baráti társaság szakmai közösséggé fejlődött. A csoport Eger építészeti értékeinek megtartását, a történeti folytonosságot ápoló, tovább éltető építészet művelését tűzte ki célul. Mivel nem egy irodában dolgoztak, együttműködésük a Miskolci Műhelyénél sokkal lazább volt. Munkásságukat a város műemlékeinek gondozása, a foghíjbeépítések igényes tervezése és többek között a miskolci kollégák (Sári István, Golda János) által tervezett Almagyar Merengő városrész városrendezési tervének házakkal való megvalósítása teszi említésre méltóvá. A kör tagjai Bablonkay Ildikó, Fehér László, Fohl Károly, Gadavics Gyula, Kiss Csaba, Dely György, Fekete Miklós Árpád, Hoór Kálmán, Kapuvári András, Komáromi Péter†, Kormos Gyula, Németh Ferenc†, Rátkai Attila, F. Rónai Katalin, Thoma Emőke, Mácsai Judit, Rátkainé Kiss Róza, Rubóczky Judit, Styaszny Sándor és Visnyey Györgyi voltak.

Makovecz Imre hívta életre a visegrádi táborok (máig folytatódó) sorozatát 1981-től kezdődően, a Bercsényi Kollégiumon keresztül. Ezek során az építészhallgatók, később a már végzett építészek évente egy saját tervezésű építményt építettek föl saját kezűleg, megélve a valódi közösséget és a kétkezi munkát.

A Miskolci Építész Műhely tevékenységének intézményi kerete az Észak-magyarországi Tervező Vállalat (Északterv) volt. A cég az észak-magyarországi régió legnagyobb tervezőszervezete volt az 1970-es évek közepén, ötszáz alkalmazottal, igazi „tervgyár”, felülről meghatározott feladatokkal. Az 1977-ben a vállalathoz érkező fiatal építészcsoport tagjait beosztották az idősebb tervezők mellé, majd néhány év múltán, 1982-ben Bodonyi Csaba vezetésével harmincfős irodát alakítottak, 1983-tól pedig nyolcvanfős komplex irodaként folytatták a munkát, immár szakmailag is alkalmassá válva a nagyobb feladatokra. A vállalatot 1963. június 1-jétől 1983. október 1-jéig Kerepesi Ferenc igazgató vezette, aki Plesz Antallal, a műhely választott mesterével együtt már a hetvenes évek elején lehetőséget adott a tehetség kibontakozására, amikor támogatta Bodonyi Csaba és Ferencz István tanulmányait az akkor újrainduló Fiatal Építészek Körében (így hívták a később a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolája néven ismertté vált posztgraduális iskolát). Amikor a végzett építészek baráti társasága 1977-ben Miskolcon megtalálta a közös letelepedés és a közös munka lehetőségét, a vállalatnál a náluk tíz évvel idősebb Bodonyi Csaba vállalta el a mester szerepét. Az ő mestere Plesz Antal volt, aki 1976-ban hagyta el a vállalatot és Budapestre költözött. Plesz, akit Makovecz Imre egyszer találóan „szakmánk csodálatos igricének” nevezett, a magyar építészet egyszemélyes intézménye volt. Az országban számos tervezővállalatnál megfordult, a háború előtti modern magyar építészet olyan nagyjaitól tanulhatta még a szakmát, mint Kiss Ferenc, Nyíri István vagy Lauber László, a magyar építészszakma egyik legnagyobb hatású, katedra nélküli professzora. Közvetlen tanítványai voltak Bán Ferenc, Bodonyi Csaba, Ferencz István, Dobó János, Kocsis József, Koska Árpád, Kovács Lajos, Kulcsár Attila, Marton Ákos, Rády Róbert és Vesmás Péter, de az ő szelleme él tovább a Miskolci Műhely építészetszemléletében is. Felfogására a modernizmus szerkezeti tisztasága és szigora jellemző, fő műve a miskolci Hotel Juno (1964). Hatását azonban nemcsak megvalósult munkáival, hanem főként szakmaiemberi lélekvezető tevékenységével fejtette ki. Bodonyi Csaba tömör kifejtése szerint: „Mit lehetett Plesz Antaltól tanulni? (…) Módszere nem a közvetlen ismeretátadás volt (hiszen ez csak a rutint konzerválná), hanem »Szókratészi bábaként« azt hozta elő tanítványaiból (…) ami bennünk »alvó képességként « szunnyadozott. Minden más csak ehhez teremtett atmoszférát. (…) Szakmai érdeklődésünk körébe emelte a konstruktivitást, a tartószerkezet fontosságát, a benne rejlő drámai erőt mint építészeti eszközt, a metszet és a szakmai részletek fontosságát, a technológiai kísérletezés izgalmát, az erőteljes, átfogó építészeti gondolkodást, a koncepció elsődleges fontosságát, az előírásoktól független, szabad próbálkozásokat, a tiszta szerkesztést, a gondos manuális munkát.”¹ Építész körökben elhíresült aforizmája szerint: „Az építés emberépítéssel kezdődik.”

A Miskolci Építész Műhely neve az 1979-ben átadott miskolci, Győri kapu 48. alatt lévő ún. Kollektív Házról vált ismertté. Tervezőjének, Bodonyi Csabának ez az egyik legismertebb munkája, a kísérleti építészeti rendszeralkalmazás egyik magyarországi csúcsteljesítménye, s nem utolsósorban a Miskolci Műhely létének záloga. De nem létrehozója. Már régen megvolt a közösség, amikor a Kollektív Ház elkészült. Bodonyi így foglalta össze a tervezői szándékát: „Kísérlet az épület abban is, hogy keresi a meglévő házgyári elemek sajátos, a megszokottól eltérő lehetőségeit, vagyis azt, hogyan lehet meglévő paneleket egy más térbeli rend, s emberi léptékvilág szerint épületté szervezni technikai bravúr nélkül (…) Abban reménykedem, hogy az épület csírája, mintája lehet a mai lakótelepszinten megvalósuló magasabb rendű életformának s egy iparosítottan előállított, mégis emberi és természetes építészeti léptékvilágnak, s egy emberi törvényeket, vágyakat követő finomabb térszerkezetű mesterséges környezetnek, mely kötődést termet, s vágyakat.”²

A közös élettér igénye már akkor megfogalmazódott, amikor a fiatal építészcsoport előkészítette miskolci letelepedését. Amikor már ott dolgoztak az Északtervnél, közösségi lakóházuk megtervezésére a vállalatnál építészeti tervpályázatot írtak ki, amelyen Bodonyi Csaba terve kapta az első díjat. Az építési technológia adott volt, házgyári nagypaneles technológiát kellett használni, az anyagi lehetőségeket pedig tizennégy panel típuslakás egyenértékben határozta meg a város. Vagyis tizennégy lakás árából lehetett gazdálkodni. A rendszertervezésben jártas Bodonyi kihozta a legjobb megoldást a rugalmasnak nem nevezhető technológiából: sok kis lakóegységet és egy nagy közösségi teret alakított ki. Egyetlen vasbeton elem kivételével házgyári elemekből épült a ház: egyedi csak a nagy, közösségi tér lefedése volt, de az is előre gyártott egyedi gerendával és oszlopkerettel készült.

Az első öt év együtt lakás a legtöbb résztvevő egybehangzó elbeszélése szerint euforikus légkörben telt. A korban ritka szabadságélmény, a munkahely és az otthon légkörének sajátos egybemosódása felejthetetlen évekkel ajándékozta meg őket. Heti több alkalommal tartottak összejöveteleket, bulikat, közösségi rendezvényeket, s ezeket az ország minden részéből látogatták a fiatal értelmiségiek. A kor viszonyainak megfelelően a rendőrség ellenőrzés alatt tartotta a társaságot, a ház tőszomszédságában álló, négyemeletes panelházakban rendőrök is laktak. Visszaemlékezéseik szerint rendszeresen érkeztek hozzájuk „tévészerelők”, amikor még nem volt tévéjük – valójában a lehallgatóberendezéseket ellenőrizték. Az épület ma társasházként működik, az egykori lakók közül már csak ketten laknak benne.

A hetvenes évek végére, mire a friss diplomás építészek csapata Miskolcra érkezett, már lezárult a modernnek nevezett gondolkodás és építészet korszaka. Mestereik, Bodonyi Csaba és Ferencz István, de különösképpen Plesz Antal munkássága abban a korszakban indult, amikor Magyarország kulturális életére és építészetére még rányomta bélyegét a szovjet tömb országainak második világháború utáni elzártsága. A szürke hetvenes években a magyar helyzetet a kultúrában (is) a stagnálás és a sematizmus állapota jellemezte. Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus politikai okokból történt visszafogása után továbbra is a központi állami szervek határozták meg a gazdaság, és benne az építőipar működési törvényeit. Ferkai András írja: „A hosszú távú tervekben előirányzott tömeges építési feladatokat az építésügy irányítói szerint csak a tipizálás és előregyártás segítségével lehetett teljesíteni, ezért hozzáláttak az építőipar nagyiparrá fejlesztéséhez és a tervezés átszervezéséhez. Ekkor vásárolták a házgyárakat és kezdték építeni a városok peremén a paneles lakótelepeket. Ekkor lett az addig műtermi munkára épülő állami tervezőirodákból »tervgyár«.”³

A műhely építészeti felfogását sokféleség és ideológiamentesség jellemezte. „…nem volt a zászlóra előre kitűzhető, deklarált szakmai cél vagy teória, s így nem az történt, hogy az egyetértők ez alá a közös zászló alá csoportosulva elkezdték megvalósítani előre elképzelt és deklarált elveiket, hanem ezek munka közben alakultak ki. (…) az elvek nálunk mindig »munkaköziek«.”⁴ Építészeti érdeklődésük a várostól a tárgyig átfogta a tervezés teljes spektrumát. A modern építészet és városépítés válsága közepette, tapasztalván, hogy a modern urbanisztika képtelen a történeti, nőtt városokhoz hasonlóan változatos és összetett településeket létrehozni, és a meglévőket sem tudja a kellő érzékenységgel kezelni, figyelmük a történeti települések vizsgálata felé fordult. Felfogásukat az 1981-es, Varsói Konfrontációk 1981 elnevezésű építésztalálkozó és a pályázatra beadott tervük (amellyel elnyerték a Lengyel Építőművészek Szövetségének díját) tükrözi a legvilágosabban. A Bodonyi Csaba vezette team (Ferencz István és Sári István, munkatársak Golda János, Noll Tamás, Farkas Pál, Dombi Teodóra, Hidasnémeti János, Gonda Antal, Tompos Lajos) a településtervezésben akkoriban eretnekségszámba menő elveket fejtett ki az építésztalálkozó vitájában. Megkérdőjelezték a hosszú távú, gazdasági-szociológiai mennyiségi elemzéseken alapuló, jövő által meghatározott urbanisztikai tervezést, és rugalmas, gyakorlatias módszert javasoltak az utópisztikus teóriák és ideálképek helyett.

A városépítészet a posztmodern, és előfutára, a neoracionalista építészetfilozófia fő terepe. Itt vetődött föl ugyanis legsürgetőbb módon a 20. század második felében kialakult építészeti helyzet újragondolásának szükségessége. Nem véletlen, hogy a Miskolci Műhely gondolkodásának, tevékenységének talán leglényegesebb elemeit és legmaradandóbb értékeit éppen az urbanisztikában, vagy egyszerűbben szólva a településszemléletben találjuk meg. A településtervezés talán a leghosszabb távon ható építészeti műfaj, s a modern építészet és urbanisztika hatása az 1960-as évekre vált annyira érzékelhetővé Európában, hogy már nem lehetett pusztán a múltat okolni a modern városok és lakótelepek hibái miatt.

Szintén Bodonyi fogalmazta meg a csoport egészét illetően, hogy módszerük jellemzői közül „Az egyik, hogy számunkra az első számú feladatot a környezet »megfejtése« jelenti történeti, térbeli értelemben, szociális összefüggéseiben, építészeti részleteiben. Megfejteni a térbeliségét, strukturális összetevőit, sajátos építészeti hagyományait, történeti összefüggéseit, történetének és jelentésének sajátosságait.”⁵

A műhely 1990-ig létezett. Amikor a rendszerváltás során lejátszódó gazdasági változások a legtöbb magyar építészeti tervezővállalathoz hasonlóan az Északtervet is felőrölték, a műhely tagjai saját céget alapítottak.

Nehéz egységes listát összeállítani a csoport tagjairól, mert a fluktuáció az évek során meglehetősen erős volt, és változott a közös munkavégzés intenzitása is. Mindannyiuk mestere, Plesz Antal (1930–2014) 1964–1976 között dolgozott az Északtervnél, formálisan sosem volt a csoport tagja, de a MÉSZ Mesteriskolában Bodonyi és Ferencz mestere volt, és haláláig közelről követte mindannyiuk pályafutását. Bodonyi Csaba a műhely tényleges vezető mestereként „végig”, azaz 1977-től 1990-ig jelen volt, Farkas Pál 1981–1990 között, Ferencz István a műhely másik mestereként szintén „végig”, azaz 1977–1990 között, Golda János, Gergely Katalin† és Horváth F. Zoltán† 1977–1990 között. Érdekes módon Horváth M. Zoltán (Medve), aki kezdeményező szerepet játszott a közös munkalehetőséget kereső építészhallgatói csoport és az Északterv között, végül maga nem ment Miskolcra dolgozni és nem lakott a Kollektív Házban. Klie Zoltán 1977– 1990, Lohrmann Mária 1983–1990, Noll Tamás, Novák Ágnes és Pirity Attila 1977–1990, Rostás László 1983–1990, Rudolf Mihály 1979–1990, Szőke László 1978–1990, Thoma Ágnes 1977–1990, Viszlai József 1983–1990, Sári István† 1977–1990 között volt a műhely tagja.

Lazábban kötődött hozzájuk Bede István (1979–1982 között), Dobai János, Galkó Júlia, Horváth Benő, Kosdi Attila (1982–1990 között), Lautner Emőke (1980–1990 között), Máté János (1986–1990 között), Rauschenberger János, Puskás Péter, Taba Benő (1979–1988 között), valamint Tompos Lajos. Vincze Ildikó keramikusművész, aki a műhely tagjai által tervezett jó néhány épülethez készített épületplasztikát, 1983–1998 között élt a Kollektív Házban.

A Miskolci Építész Műhely időszaka az akkor kezdő építészek „inaséveit” jelentette, és éppen 1990, a vállalat kényszerű megszűnése utáni időszakban, már saját tervezőirodáikban hozták létre „felnőtt” építész tervezői életművüket. Az 1978–1990 közötti években természetesen az 1967 óta pályán lévő Bodonyi Csabának és Ferencz Istvánnak, valamint a csoporttal 1977-ben az Északtervhez kerülő Noll Tamásnak voltak nagyobb megépült épületeik.

A miskolciak építészetszemlélete tehát homlokegyenest ellenkezik a modernitásnak az utópiákat, azaz a konkrét helyet figyelmen kívül hagyó, elvont, főként a rációval megközelíthető igazságokat kereső szemléletével. Nem kívánnak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg: a távolságtartás helyett jelen akarnak lenni. Jelen lenni, belülről építkezve, Plesz tanítása szerint előbb az embert, aztán a házat megalkotni. Építészetszemléletüket kontextualizmusnak nevezi a szakirodalom, de pontosabb és gazdagabb értelmű a regionalizmus kifejezés használata. Sőt, visszatekintve azt kell megállapítanunk, hogy a Kenneth Frampton által a nyolcvanas évek elején kidolgozott kritikai regionalizmus⁶ magyarországi előfutárai voltak. Az általa megfogalmazott kritériumok szinte teljes egészében lefedik a műhely építészeti filozófiáját: a modernizmus utópizmusával szemben az építészeti örökség és a kis terv előnyben részesítése; a hely-forma tételezése, azaz a kötöttségek építészete; az építészet tektonikus, nem látványalapú tevékenységként való felfogása; az építési hely természeti tényezőinek figyelembevétele; a tapintási és látási tapasztalat egyenrangúsága, azaz információ helyett tapasztalat; helyi formakincs használata utánzás és érzelgősség nélkül, helyi kultúra a világkultúra mellett és ellenében; a centrum-periféria elméleti modell elvetése.

Ezek a gondolatok tehát Magyarországon is megszülettek, természetesen anélkül, hogy a céljuk bármiféle nemzetközi trendhez való igazodás lett volna. Jól érzékelhető, hogy a kritikai regionalizmus nem stílus vagy formanyelv, még kevésbé ideológia, hanem szemléletmód, sőt – a miskolciak kedvenc szavával élve – viselkedés. Ha új házat teszel le egy területre, mondják, annak viselkednie kell: köszönő viszonyba kell kerülnie a már ott lévőkkel.

 

 

¹ Magyar Építőművészet, 1988/6, 4.

² Kézírásos körfelirat a Kollektív Házat bemutató

kiállítási tablón, 1979.

³ Ferkai András: Szerep- és stílusváltás a nyolcvanas és kilencvenes évek magyar építészetében. In: Gyönyörű ez a mai nap. A nyolcvanas és kilencvenes évek magyar művészete. Történet és elmélet, vál. Aknai Katalin és Rényi András, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Budapest, 2003.

⁴ Kiállítási katalógus, szerk. Sulyok Miklós, A Miskolci Építész Műhely kiállítása, Budapest Galéria, 1988, 1.

⁵ Uo.

⁶ Towards a Critical Regionalism: Six Points for an architecture of resistance, in The Anti- Aesthetics: Essays on postmodern culture, szerk. Hal Foster, Bay Press, 1983, 16. – magyarul: Kenneth Frampton, Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja, in A mérhető és a mérhetetlen, szerk. Kerékgyártó Béla, Typotex, 2000, 303.