HEJ GÖDÖLLŐ, HEJ MEDGYASZAY!

Végh Alpár Sándor

 

A népdalgyűjtő Bartók és Kodály nevét ismeri a többség. Nem így Medgyaszay Istvánét, aki pedig éppolyan buzgalommal rajzolta Erdélyben a parasztházakat a magyar építészet javára, mint a két zenész, ám ezt csak a szakma tartja számon.

S aki bizonyítékot követel, nézzen be néhány faluba. Mindenütt ugyanazt fogja látni Tiszafüredtől Csurgóig: igénytelen tízszer tízes tucathajlékokat. Pedig a román filozófus, Mircea Eliade a múlt század negyvenes éveiben hangosan tette közhírré, hogy „a magyaroknak általában fogalmuk sincs arról, mily hatalmas kultúrájuk van”.

Irigyen mondta? Nem. Lenézőn, és okkal használta ezt a tónust. Rágondolni is rossz, milyet használt volna, ha mondjuk azt hallja, hogy Velemér gyönyörű középkori templomát felhergelt parasztok el akarták bontani. A faragott kövekből istállók épültek volna. Tömjénillat helyett trágyabűz…

Grassalkovich barokk kastélyára sem várt jobb sors Gödöllőn, pedig abban királyunk és királynénk lakott. A nép csákányos fiait azonban ilyen apróság nem tántoríthatta el.

Máshol nem dúlták szét bosszút lihegve a nemesség hajlékait. A dél-csehországi Hluboka kastélyából egy teáscsésze sem tűnt el a második világháború alatt, s ennél nagyobb szabású példa is akad. Lenin 1917-ben őrséget állított az orosz arisztokrácia értékes kastélyai elé, hogy eszébe ne jusson a vöröskatonáknak a fosztogatás.

Más kérdés, hogy az efféle hajlandóság a kisemmizettek átka miatt rendszerint elnyeri jogos büntetését, amint az Gödöllőn is történt, és erre érdemes megfogalmazni pár gonosz mondatot. De úgy is fordíthatom a szót, hogy a történelem

mesélőkedvét vétek megtörni.

Úgyhogy pörgessük vissza a naptárt.

1918 ősze van, az olasz front összeomlott, hazatértek a katonák, már bontják szirmaikat az őszirózsák. Előbb letépik őket a köztársaságot követelők, majd a gomblyukukba tűzik: ez lesz a szimbólum, a közös nevező.

Mindenki azonos irányba tart: a királyi kastély felé. Egyikük azt harsogja, vigyenek el mindent, amit az urak összeharácsoltak. A másik csákánnyal hadonászik, és próbál a magasba jutni – ha a császárt nem is, mert elpucolt, de legalább a címerét leverhesse a barokk homlokzatról.

Az igyekezet némi segítséggel meghozza eredményét. A kétfejű sas lehull, de – irgalom atyja, ne hagyj el! – alatta áll valaki. Egy pillanattal előbb még okkal hitte, ő alakítja a történelmet, de nem. A történelem érvei súlyosabbak, és a kősas szétzúzza a fejét.

Méltatlan emberek, méltatlan események. Figyeljünk a méltókra inkább. Nem tudom nem észrevenni, hogy megfelelő példákat keresve folyton vissza kell lapozni a naptárban. Ezúttal 1902-ig lapozunk, ekkor kezdte el nagy vállalkozását Malonyay Dezső, szétkürtölve, hogy menteni kell, ami még menthető. Ebből az elképzelésből lett A magyar nép művészete sorozat, amiről az jut az ember eszébe, hogy visszajött Noé, hogy megpakolja bárkáját olyan kincsekkel, amelyekről Eliade beszélt. Az eredmény öt csodálatos kötet, és boldog, akinek polcán mindegyik ott sorakozik. Mert tudja, hogy kincset birtokol.

Festők, grafikusok, építészek gyűjtőmunkájából lett az, ami lett. Medgyaszay István közülük az egyik. Huszonhárom éves fejjel álmodta meg a Gellérthegy tetejére a Magyar Pantheont, és amikor mutatta a bécsi szecesszió atyjának, Otto Wagnernek, a mester nem győzött ámulni.

De ahogy megvan az áhítat helye és ideje, megvolt az erdélyi gyűjtésé is, és Medgyaszaynak elég volt a hír, hogy Malonyayék Erdélyben gyűjtenek. Összepakolt, és ment utánuk, látni akarta Kalotaszeget. Az volt az ő megvilágosodásának helye. Ahol „a népművészet és az őt körülvevő élet teljesen azonos”. Az ifjú építész beállt a csapatba, s nagy elánnal kezdte rajzolni a környék parasztházait. Ugyan tudta-e, hogy amit lát, és amit papírra vet, éppúgy megalapozhatná a magyar építészetet, mint – velük szinte egy időben – Bartókék gyűjtései a magyar zenét?

Medgyaszay erdélyi útjának volt még egy fontos hozadéka. Megismert egy tisztalelkű festőt, Kriesch Aladárt, akinek szeme szinte égett, mikor arról beszélt, hogyan sikerült Pesthez közel művészkolóniát alapítani barátjával, Nagy Sándorral. Pénzük nem volt, a minisztériumtól kértek támogatást: „Célunk gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és iparművészeti nivelláció elé.” Aláírták, elküldték, s láss csodát, kétezer korona segélyt kaptak a művészet pártoló Koronghy-Lippich Elektől. Kezdhették.

Krieschből ömlött a szó: kezdetként parasztlányokat tanítottak szőni, s hogy ne csak a kezük mozduljon arra, ami szép, a telep művészei vasárnaponként muzsikusokat hívtak ki a kolóniára, máskor felolvasásokat tartottak Maeterlinck vagy Gorkij műveiből. Vallották, hogy az embert csak akkor lehet fölemelni, ha a lelkén is mozdítanak. És ez materialista módszerekkel nem megy.

Meglátogatna minket? – kérdezte Kriesch az építészt, aki érezve a másikban a rokon lelket, megígérte, hogy elmegy Gödöllőre. De nem csupán a festő elbeszélései vonzották.

A dolgokat – akárcsak a művészeket – egybezengő fontosságuk köti össze; igaz, azok múltával el is engedi el őket.

Medgyaszay tudta, hogy a „kivonulás” jegyében Európában már létesültek a gödöllőihez hasonló kolóniák. Lakóikat taszította az őket körülvevő világ. Lényegét egy magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar foglalta össze, és fel is sorolta a bajok okát: „Ti nem voltatok megelégedve az egészséges tiszta levegővel, megrontottátok füsttel, bűzzel, ti nem voltatok megelégedve a legjobb forrásvízzel, teli tettétek magatokat különféle szesszel, tinektek hiába sütött a nap – ti nem vettétek észre, tielőttetek hiába zúgnak a patakok, rohannak a folyók megtermékenyíteni őket, ti nem voltatok arra valók.”

Transzparensre lehetne írni, jókora betűkkel, lássa mindenki – a maiak is –, miért alakult a 20. század elején oly sok kolónia egy új, tisztább élet vágyával a szívekben. A gödöllőiek életében ehhez jött még a hit. Kriesch és Nagy Sándor eleven kapcsolatot ápolt a Rómában élő nazarénus festővel, Szoldatits Ferenccel, s talán ez az ismeretség íratta be Kriesch naplójába: „a művészet szentség…”

És nem csak az. A művésztelepnek volt egy „házi” filozófusa: a gnosztikus Schmitt Jenő Henrik, aki levelezésben állt mitikus ideájukkal, Tolsztojjal. A vonzalom kölcsönös lehetett, amit az is jelez, hogy a nagy orosz Pestre küldte egyik lányát, állítólag kifejezetten Schmitthez.

Tolsztoj iránt Nagy Sándor rajongott leginkább. 1902-ben feleségével jegyet váltottak, és elutaztak Jásznaja Poljánába, hogy találkozzanak az íróval, de bejelentés nélkül érkeztek, és Tolsztoj nem fogadta őket.

A nagy utazásnak keserű csalódás lett a vége.

 

A józan Medgyaszay nem váltott jegyet olyan messzire. Pedig lett volna oka az ujjongásra. Üzent Kriesch, jöjjön, kezdheti tervezni a műteremházakat.

Egy építész fülét a dalos pacsirta se tudja jobban kényeztetni, mint egy ilyen üzenet, s mikor az induló szerelvény elhagyta Pestet, Medgyaszayt átjárta a boldog tudat, hogy Gödöllőn megépítheti az első saját tervezésű házát. Mi több, nem is egyet. Rögtön kettőt: egyet Nagy Sándor, egyet pedig Leo Belmonte családjának.

Vajon a lehetőség fogalmaztatta meg vele akkor ars poeticáját, vagy utóbb vetette papírra? „A népek világküzdelmében csak erős és eleven kultúrával tarthatjuk felszínen magunkat. Ebben érintkezik a nemzeti cél a magasabb, örökemberi céllal” – írta.

Fölösleges találgatnunk. Medgyaszay István tudta, mit osztott rá a sors, s azt is tudta, hogy meg fog felelni annak. Elsőként ott, Gödöllőn, ahol elég volt látnia a helyszínt, hogy mozgásba jöjjenek ceruzái és vonalzói.

A magyar építészet addig nem látott darabjait fogja fölépíteni, mégsem járt a fellegekben. Lelke a feladatra koncentrált. És mi tudjuk: akiben energia és hit van, annak munkáiból visszaárad ránk mindkettő. Medgyaszay ilyen alkotó volt.

Hiába közel a királyi kastély, a szellem és a művészet jeleseit a műteremházak vonzzák majd hosszú évekig. Gallen- Kallelát, a Kalevala festőjét; honfitársát, Saarinent, a káprázatos építészt; Isadora Duncant, az izgalmas táncosnőt; Leo Belmontét, a svéd származású francia gobelinművészt; Maróti Gézát, akinél Kós Károly rajzolni tanult; na meg még egy finnt, a szobrász Yvjö Liipolát – számukra nem volt kínos a velünk való rokonság.

Annyira nem, hogy Gallen-Kallela magyar miniszternél harcolt ki hároméves ösztöndíjat a fiatal Remsey Jenőnek, s aki utóbb, 94 évesen utolsó mohikánja lett a gödöllői művésztelepnek.

Na de lássuk, hogyan fogadta Körösfői-Kriesch Aladár Gödöllőn Medgyaszayt. Látványos volt, tettek róla a Kriesch gyerekek, a négy, garantáltan szabadságra nevelt emberjelölt.

Rögtön első alkalommal megállapodtak abban, hogy Kefének fogják hívni az építészt. És mert nyáron a szabadban aludtak – afféle „félhajasban”: félig fedett, félig nyitott helyen –, egyikük kérte Medgyaszayt, építsen a hálóhelyükre villámhárítót, mert anélkül félnek: éjszaka bármikor beléjük csaphat az Isten nyila.

Azt hitték, apjuk barátja elfelejti majd.

Nem felejtette el. Amikor az építész legközelebb kivonatozott Gödöllőre, vitte táskájában a sok hozzávalót, s az ördögfiókák nagy ámulatára fölszerelte a villámhárítót. Lehetett Medgyaszayt ezek után nem szeretni?

Gallen-Kallela korholta őket, hogy télen bemenekülnek a meleg szobába, és hogy ne így legyen, futóléceket küldött Gödöllőre, azzal a reménnyel, hogy a kolónia tagjai síelnek majd. Síeltek is, és ha találkoztak a környék dombjain, mindig így köszöntötték egymást: „Suomi!” – s ez, istenemre, szép…

Ilyesmik színesítették az időt, ami persze nem állt meg, és egy nap a két ház elkészült. A stíl angol, a tudás magyar, és ha a barokk királyi kastélyban valakinek eszébe jut, hogy zenészeket kéne küldeni a művésztelepiek házavatójára, a képzelet Händel Messiását véli hallani: Alleluja! A telep tagjai ünnepnek éreztek, hogy ott a két ház, és attól a naptól mindkettő az övék. Ekkor voltak a csúcson.

Ám jött a lejtmenet. Világháború, elesett művészek. 1920- ban meghal a tüdőbeteg Körösfői-Kriesch Aladár, a kolónia irányító nélkül marad. És a sors később se bánik jól velük.

Negyvennégyben eltűnnek Medgyaszay indiai följegyzései. Nem találni Zichy István régi magyar viseletekről írott munkájának kéziratát. Toroczkai Wigand Ede lakása belövést kap, nemcsak óriási népművészeti anyaga, ő maga is odavész.

Külön fejezet az orientalista Zajti Ferencé. A fővárosi könyvtár keleti gyűjteményét vezette, s tagja volt annak a nemzetközi tudóscsoportnak, amelyet Kemal Atatürk kért fel: állítsanak össze egy tízkötetes turáni lexikont. Az első kötet állítólag el is készült, ennél többet nem lehet tudni róla. Medgyaszay indiai útjának is Zajti volt a szervezője, ám 1948-ban nyugdíjazták, és attól fogva az is gondot jelentett számára, mit egyen. 1961-ben, halála után fél órával ismeretlenek teherautóra pakolták festményeit és kéziratait. A felbecsülhetetlen értékű anyagot bezúzták.

És ez még nem minden.

A hatvanas években felújítást hirdetve leverték a Baár- Madas leánynevelő intézet homlokzatának hun–magyar témájú sgraffito képeit. Veszprémben ugyanilyen jelszóval tették tönkre a korszerű magyar építészet egyik csodáját, a vasbetonból csipkézett színházat – a két épület Medgyaszay remeklése, aki negyvenöt után személyzetisek karmai közé került. Nem kímélték.

„A múltban bár nem volt tagja jobboldali pártnak, jobboldali körökhöz tartozott. Teljes egészében kiszolgálta a Horthy-rendszert, és annak odaadó híve volt” – írta az egyik ítéletalkotó. De mit várhatott, amikor pályatársa, Major Máté így kezdte egyik tanulmányát: „Tanítómesterünk, Sztálin elvtárs igen bölcsen fogalmazta meg a szocializmus művészi alkotásainak lényegét…”

Medgyaszay műteremházainak egyikébe utóbb cégek fészkelték be magukat. A másik, Nagy Sándoré – örökösök véget nem érő vitáinak kereszttüzében –, üresen áll. Se víz, se villany benne. Művészeknek adták ki egy időben, sokak számára szabad préda volt. Egyik ezt vitte el, a másik azt. Jövőjéről annyit tudni csak, hogy tavasszal a helyi festőnő, Balla Vera kiállítását láthatjuk benne. A többit a Mindenek Ura szervezi.